Önismeret – megkerülhetetlen út a tartós boldogsághoz

Elégedettséget, kiegyensúlyozottságot adó boldogságunkat úgy tűnik, csak úgy érhetjük el, ha a bennünk szunnyadó képességeket a lehető legjobban kamatoztatjuk, ugyanakkor ezzel egyszerre arra is törekszünk, hogy ne várjunk magunktól más vagy jóval nagyobb teljesítményt, mint amekkorára képesek vagyunk. Ennek elérése egyfajta önismeretet feltételez, hogy önmagunkkal egészséges módon, számunkra is kielégítő mértékben elégedettek lehessünk.

Irreális elvárások – recept az önsajnálathoz

Az irreális elvárások, akár magunkkal akár másokkal szemben állítjuk fel azokat, óhatatlanul csalódáshoz vezetnek. A csalódásunk okát ritkán keressük saját magunkban, ehhez ugyanis be kellene ismernünk, hogy túloztak elvárásaink, vagyis hogy „a hiba a mi készülékünkben van”. Ezzel szemben, sokkal kényelmesebb számunkra másokat okolni a csalódásunkért: „Én reális elvárást támasztottam, de a másikból hiányzik az akarat, hiányzik a szeretet ahhoz, hogy teljesítse az elvárásomat!” Íme a vád a másikkal szemben. Egy másik példa: „Mi mindent megtennék, de nem vagyok rá képes!” – itt megfogalmazódik a felmentés önmagunkkal szemben és ezzel a gondolatsorral máris észrevétlenül beleringattuk magunkat az önsajnálatba.

Elvárások, csalódás, vádaskodás, önsajnálat: úgy tűnik, ez az ördögi kör a civilizált, kényelmes életet biztosító társadalmakban gyakrabban fordul elő. Viszont minél inkább elköteleződünk egy tartalmas, értelemmel bíró élet mellett, amibe szívünket, értelmünket, minden energiánkat beletesszük, és minél inkább reális elvárásokat támasztunk magunkkal és másokkal szemben, annál inkább meg fogjuk találni boldogulásunkat, boldogságunkat, és ezzel a hozzáállással sok problémánk szinte magától is megoldódik. Aki tehát arra vár, hogy nehézségeit valaki más oldja meg, és így valamiféle felmentést ad magának az értelmes és tartalmas élet melletti elköteleződés alól, az sajnos hiába vár majd a gondok enyhülésére – mindig úgy fogja érezni, hogy mások tönkreteszik az életét, ezért nincs lehetősége a kiteljesedésre. A valóság azonban épp fordított: a mások szolgálatára irányuló élet nem ad teret az önsajnálatra.

Azokban a társadalmakban, ahol a létfenntartás vagy az alapvető biztonság megteremtése önmagában olyan életcélt jelent az emberek számára, ami gyakorlatilag le is köti teljes energiájukat, az értelmes élet melletti elköteleződés egyet jelent az életben maradással. Nyugati világunkban mindemellett több lehetőségünk is marad, hogy tartalommal töltsük meg életünket, ez azonban nem csak lehetőség, de olyan feladat is egyben, amelynek elmulasztása gyakran az élet értelmetlenségének érzéséhez és így sokszor akár depresszióhoz vezet.

A felnőtté válás tükre

Embertársaink és önmagunk felé mutatott elvárásaink tükröt tartanak elénk. Ha a körülöttünk élőkkel szemben reális és konkrét elvárásokat támasztunk, ugyanakkor szabadon hagyjuk őket, hogy megfelelnek-e ezeknek az elvárásoknak, akkor a saját boldogságunk záloga a mi kezünkben van. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem védjük meg magunkat mások támadásaival szemben, hogy bárki bármit megtehet velünk, hogy ne várnánk el jogosan a mindenkit megillető tisztelet, méltóságot, stb. Ha a jogos elvárásoknak a körülöttünk élők nem hajlandók megfelelni, akkor ennek természetesen lehetnek következményei. Csupán arról van itt szó, hogy nem engedjük, hogy a csalódás önsajnálathoz vezessen, hanem ebben az esetben aktívan teszünk azért, hogy a helyzet megváltozzon.

Ugyanez elmondható a saját magunkkal szemben támasztott elvárásokról is. A megfelelő önismeret feltételezi, hogy tudjuk, mire van szükségünk, hogy mik a vágyaink, mik a képességeink, vagyis mi az az, ami az életünknek az értelmet adja, amiért érdemes teljes mértékben elköteleződnünk. Vannak, akik túlzott elvárásokkal teszik tönkre önmagukat, és görcsösen törekszenek egy olyan tökéletességre, amit sosem érhetnek el. Az ilyen jellegű könyörtelen mércék állítása visszanyúlhat a gyerekkorra, amikor a szülők a kitűnő bizonyítványnál gyengébb eredményt kudarcnak értékelték, vagy bármilyen egyéb módon maximális teljesítményt követeltek gyermeküktől. Ezért nagyon fontos az önismereti fejlődés, mert egy ilyen séma tönkreteheti az életünket, de ha képesek vagyunk felismerni és helyretenni magunkban az elvárásokat, akkor nagy lépést tettünk a boldog és elégedett élet felé.

A könyörtelen mércék ellentéte, ha valaki semmit sem vár el magától. Olyan kisebbségi érzéssel küzd, ami eleve kizárja, hogy reális célokat tűzzön ki maga elé. Az ilyen hozzáállás önbeteljesítő – mivel ha el sem hiszem magamról, hogy képes vagyok bármire, akkor valóban nem is tudok értéket létrehozni. Ekkor a közvetlen csalódástól ugyan megkímélem magam, de egyben el is zárom magam a sikerélménytől, az élet értelmének megtapasztalásától. Végső soron ez még mélyebb csalódáshoz vezethet, ami úgyszintén az önismeret hiányosságaira is visszavezethető.

Kulcs a mi kezünkben

Tisztázni magunkban, hogy mik a reális elvárások akár magunkkal, akár másokkal szemben nem annyira bonyolult, mint elsőre gondolnánk. Nem kell mást tenni ugyanis, mint figyelni arra, amit az életünk elénk tár. Aki annyit vár el magától, amennyit az élet „felad” neki, az nem jár messze a megfelelő egyensúly megtalálásától.

A csalódás legjobb ellenszere az, hogy saját magunkon kérjük számon a saját elvárásainkat. Könnyű másoktól várni a megoldásokat, vádolni másokat a minket ért sérelmek miatt, könnyű sajnáltatni magunkat azért, hogy kevés jutott nekünk az életben a boldogságból. Aki elindul az önismeret fejlesztésének útján, az fel fogja fedezni a világban azt, ami számára a legfontosabb: saját képességeit, és azt, hogy ezekkel élni tud. Ezáltal pedig nem kevesebb, mint a boldogabb és teljesebb élet jutalmát kapja cserébe.

Önismeret – a nehezebb út

Jogosan kérdezhetjük, hogy miért nem mindenki ezt az utat járja. Először is szögezzük le, hogy az önismereti munkát soha nem lehet befejezettnek tekinteni. Senki nem mondhatja el magáról, hogy tökéletesen ismeri önmagát, ugyanis az élet mindig hoz olyan új eseményeket, amelyekre nem lehetünk felkészülve, és meglep bennünket a saját a reakciónk is.

Továbbá meg kell jegyeznünk, hogy az önismeret mélyítése mindig fájdalmas folyamat, ha tetszik, ha nem. Mindannyian rendelkezünk egy „belső térképpel”, amely segít minket eligazodni az életben. Amikor kiderül, hogy a térkép hibás, mert zsákutcába jutottunk, valami nem működik az életünkben úgy, ahogy mi azt elképzeltük, akkor javítani kell a térképünkön. Ami egyenlő azzal, hogy be kell ismernünk, hogy az eddig hibás volt. Valamit nem jól ismertünk meg, valamit akár tudatosan, akár tudattalanul torzítottunk a valóságon. A torzítás oka mindig önmagunkban van, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül tehetünk róla. Érhettek gyerekkori sérülések, traumák, kerülhettünk megalázó vagy fájdalmas helyzetekbe, amikkel akkor túl nehéz lett volna szembenézni, emiatt elzártuk ezeket az élményeket a tudatunktól. A térképünkön ezek a helyek „megközelíthetetlenek”. A tudattalanba nem vezet egyszerűen járható út. Aztán az élet mégis rákényszeríthet minket, hogy erre menjünk, és ekkor szembe kell néznünk azzal a fájdalommal, amit korábban nem tudtunk elviselni.

Ezért önkéntelenül is nem szeretjük az önismeret mélyítésének útját járni. Inkább a könnyebb ellenállás irányába mozdulunk, és igyekszünk a végsőkig ragaszkodni ahhoz, hogy a mi térképünk nem hibás. Igaz, lassan már minden tény ellene mond ennek, már mindenki, aki körülöttünk él és mozog az ellenkezőjét állítja, de mi elfogultan, óriási áldozatok árán is ragaszkodunk saját szubjektív igazságunkhoz, csak változtatni ne kelljen.

Az önismeret mélyítésének útja egy életre szóló feladat, ugyanakkor olyan út, ami boldogsághoz és elégedettséghez vezet. Ilyenkor megtapasztalhatom, hogy csodálatos dolog az, hogy a választás nem külső körülményeimen múlik – hanem ez az én döntésem.

Hollai Zsuzsanna

Felhasznált irodalom:

Dr. M. Scott Peck: A járatlan út – Park Könyvkiadó, Budapest, 1997
Carl R. Rogers: Valakivé válni – Edge 2000 Kiadó, Budapest, 2006
Viktor E. Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben – Jel Könyvkiadó, Budapest, 2005
Elisabeth Lukas: Hol találod oltalmadat? – Jel Könyvkiadó, Budapest, 2006